Párkapcsolatot nem lehet teremteni.
Azok az emberi kapcsolatok, amelyekért tenni lehet, pl. munkatársi, politikai, üzleti, szomszédi stb., azok nagyon fontos kapcsolatok az életünkben, de természetüknél fogva valamilyen érdek által motiváltak. Fontosak, de abszolút lényegtelenek. Ez azt jelenti, hogy általuk lehetek gazdagabb, okosabb, jobb körülmények között élő, de sem boldogabb, sem boldogtalanabb nem leszek. Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz. A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen.

A párkapcsolat lényegi kapcsolat.
Ami életünkben lényegi, arra nem a fontos világ törvényei vonatkoznak, hanem a valóság törvényei. Mi a fontos világ törvényeit tanultuk, ez a szociáltságunk tárgya. A valós világ törvényeit nem tanultuk, de nem is kell, mert azt a szívünkben hordjuk. A fontos világ törvényeit ismerjük, és úgy tűnik, hogy azok az egyedüli törvények. Ezek szerint is rendezzük be az életünket, és nem értjük miért nem működik. A szívünkben hordott valóság törvényei fel-fel bukkannak, de annyira abszurdnak tűnnek, hogy elhallgattatjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem hisszük, hogy csak a valós világ törvényeit követve lehetünk boldogok, mert mást tanultunk, mást mond mindenki, más tanácsokat olvasunk, sőt a lelki élet tanácsadói is sokszor, sőt legtöbbször a fontos világ törvényeinek megtartásában, annak módszertanának követésében látják a boldogság elérhetőségét. Követjük és nem vagyunk boldogok. Vizsgáljuk meg, milyen törvényeket ismerünk és követünk - boldogtalanul, és milyen törvények élnek a valóságban, amelyekről ritkán, vagy sohasem hallunk, de ott van a szívünk mélyén, amelyet követve boldogok lehetnénk.

1. Az első és legfontosabb törvény, amit belénk sulykoltak a következő: Ahhoz, hogy bármit elérj, tenned kell. És ez így igaz. Ha művelt akarok lenni, tanulnom kell, hogy pénzem legyen, azért dolgoznom kell, ha házat akarok, azt fel kell építeni, ha el akarok jutni valahová, akkor mennem kell stb. Ennek a törvénynek a módszertana: ki kell tűznöm a célt, számba kell vennem a ráfordítandó időt és energiát, az eléréséhez szükséges eszközöket, lépésről lépésre meg kell terveznem a célhoz vezető utat, a váratlanul fellépő akadályokat le kell küzdenem stb. Ismerjük. Nincs is ezzel semmi baj. A probléma akkor kezdődik, ha ezt a törvényt és a módszertanát életünk lényegi szférájában akarjuk érvényesíteni. Természetesnek tűnik, ugyanis folyamatosan azt sugallják, ha elérem a célomat, akkor boldog leszek. És elértem a célomat, a kemény munkával szerzett pénzen lakást vettem, és nem vagyok boldog, évek hosszú tanulása után megkaptam a diplomámat, műveltebb lettem, de nem boldog. És voltak boldog pillanataink pénz és műveltség nélkül. Voltak boldog pillanatok, és nem kellett semmit sem tennem érte: megérintette a szívemet egy kis virág szépsége, egy naplemente, a havasok megrendítő látványa, egy kisbaba mosolya, egy arc ... és a szerelem csodája. A boldog pillanatok jöttek, nem kellett értük semmit sem tenni. Hogyan lehetséges ez?

Ahhoz, hogy elérjek valamit, kell, hogy legyen elképzelésem arról, mit akarok elérni, és hogyan. Az elképzelés nem valóság, az a még nincs, és a lehet, hogy sohasem lesz, azaz a jövő tartománya. Ha az elképzelésemet nem tudom vagy nem úgy tudom megvalósítani, ahogyan azt elterveztem, akkor azt kudarcként élem meg, elkeserít. Ha sikeresen megvalósítottam, örülök, ám az idő megy tovább, és azonnal új terv fogan meg a fejemben, és annak megvalósítására irányulnak erőfeszítéseim.

A valóság van. A valóság nem lesz. És ami van, azt nem kell elképzelni, nem kell megvalósítani, mert van. A gyermekkora azért szép mindenkinek, mert még nincsenek képei a valóságról, még minden új és felfedezésre vár. Az izgalmas és gyönyörű valóságot érinti meg, aztán képet alkot, és a kép marad. A kép bezár. Már van képe róla, ismeri. A valóság elveszett. Mert a valóság és köztünk, éppen az elképzelések állnak. A mi világunk a valósághiányos képek halmaza. Olyan a világunk, amilyen képeket őrzünk magunkban. Mindannyian egy másvilágban és nem a valóságban tengődünk, kivéve azon kegyelmi pillanatokat, amikor valami csoda folytán rányílik a szemünk a valóságra - és boldogok vagyunk. Aztán visszazuhanunk a gondolatszülte illúziók sivár világába. A valóságot észre kell venni. A valóságot meg kell látni. A valóság megpillantásához fel kell ébredni. Fel kell ébredni az elképzelések, a "fontos világ" illúzió-álmából a valóságra. A valóság minden elképzelést felülmúló csoda. A valóságot nem elképzelni kell, hanem éppen az elképzelések elengedésével felfedezni. Nyitni kell. Az elképzeléseket, az erőfeszítéseket hagyjuk életünk fontos dolgainak megvalósítására. Ott célt érhetünk vele. De csak ott. Azt is tudjuk, hogy amit így értünk el, azt mind el is fogjuk veszíteni. Minden fontos dolgot elveszítünk egyszer. Ha előbb nem, a halálunkkor egész biztosan. Ugyan mit ér a diploma, vagy a vagyon a halál árnyékában? A valóságot sohasem veszíthetjük el, mert az van. Az nem volt, nem lesz, hanem van. Van. Elveszíthetetlenül.

2. A második törvény, amelyet ismerünk és követünk az, hogy az ember megváltoztatható. A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja. Minden emberi konfliktus forrása ez. Minden emberi fájdalom innen forrásozik. Vagy nem akarja azt tenni a másik, amit szerintem a jó, vagy arra kényszerítenek, amit mások jónak látnak, de én nem tartom annak. Az emberiség történelme a folyamatos megerőszakolások története. Az egyes ember története is ugyanez. A megerőszakolt és megerőszakoló emberé. Eredménye csak a fájdalom. A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósult meg.

Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető. Sőt ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott" változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert. Nem ismer változtatást, csak változást.

A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk.
A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.

Miért nem lehet párkapcsolatot teremteni?
Mert a párkapcsolat életünk lényegi, azaz valóságos világához tartozik. Általa és benne valóban boldogok lehetünk. Nem lehet célul kitűzni, mert lehetséges, hogy nem ez a boldogságunk útja. Ezért van oly sok kapcsolatteremtő kudarc, mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy most csak egy párkapcsolatban lehetünk boldogok, és e képbe zártan nem látjuk meg a boldogságunkat, ami - és ez meglepőnek tűnhet, de így igaz - mindig jelenvaló. Kevés szívszorítóbb látvány van annál, amikor a magányos ember tétován keresi a párját. Ki nem élte meg az egyedüllét üresjáratú kóborlásait, a "hátha találok valakit" meddő reménytelenségével? A magány ürességébe zártan hiába, hogy egészségesek vagyunk, hiába, hogy hét ágra süt a Nap, és harsog a tavasz, hiába, hogy boldog embereket, párokat látunk, a szépség és mások öröme csak mégjobban mélyíti a fájdalmunkat. Próbálnánk megszólítani a másikat, de nyelvünk nem engedelmeskedik, bénán és tehetetlenül állunk, utáljuk gyávaságunkat. Tanácsokat kérünk, olvasunk cikkeket, könyveket arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot, ismerünk már minden trükköt... és mégsem. Aztán valahogy erőt veszünk magunkon, igyekszünk nagyon megfelelni a másik, a mások elvárásainak, nagyon akarunk, és az eredmény ismét a kudarc. Még mélyebb a magány. Aztán egyszerre csak váratlanul, amikor már nem is számítunk semmire, amikor már lemondtunk arról, hogy valaha is lesz valaki az életünkben, amikor minden erőfeszítésünk kudarcba fulladt, amikor a kudarcok sebe nyitottá tett, akkor ... látjuk meg a másikat. A csodát.

Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna.

Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni.
Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen... Csodának.